Az élsport adott szintjén a győzelmet, vagy, hogy ki milyen helyezést ér el, nem a fizikai képességek különbsége dönti el, hanem az, hogy adott pillanatban ki tud több szellemi-lelki energiát összpontosítani, illetve szorongás, félelmek, aggodalmak, kétségek miatt ki veszít kevesebbet ezekből. Azaz a dolgok fejben dőlnek el.

Ezért nehéz például megvédeni az elért címet, bajnokságot, mert sokan szoronganak attól, hogy mi lesz, ha nem sikerül?

Rengeteg apróság derül ki, ha odafigyelsz, amikor egy versenyzőt hallgatsz. És ami jó hír, ezek a belső szörnyek megfékezhetők, ha foglalkozunk velük. Fontos különbség: mi foglalkozunk velük, nem azok foglalkoztatnak minket. Néhány közülük igen makacs, újra és újra visszatér, amolyan hazajáró szörnyeteg, de meg lehet szabadulni tőlük.

Éppen ezért érthetetlen az arrogancia, ami néhány versenyzőt vagy éppen edzőt jellemez, akik nem foglalkoznak a mentális munkával, csak a fizikai, technikai vagy stratégiai felkészülés erejében hisznek, sőt megmosolyogják azt a társukat, aki pszichológus vagy mentáltréner segítségét veszi igénybe.

Sajnálják az időt ilyesmire. Vagy azt gondolják, hogy elég, ha leülnek velünk fél órára, egy órára, beszélgetünk egy kicsit, és ezzel le is tudtuk a dolgot. Az esetleges tanácsot már el is felejtik, mire kilépnek az ajtón, arra nézve pedig, hogy egy hosszabb időtartamú feladatsort végigcsináljanak, hihetetlen rossz statisztikáink vannak.

Én tehát abban hiszek, hogy ha valaki valóban kihasználja a mentális felkészülésben rejlő lehetőségeket, olyan erőforrásokat lesz képes mozgósítani, amelyek éppen azt a különbséget jelentik, ami a győzelemhez kell.  A dolgok fejben dőlnek el.

Mindenkiben óriási tartalékok vannak, csak a legtöbben nem jutnak el a használatukig.

Néhány évvel ezelőtt az egyik egyesület U19-es csapata tele volt kiemelkedő tehetségekkel. Győzelmet győzelemre halmoztak, sokan jutottak el a válogatottságig közülük. Mindegyik a fociban látta a jövőt, nemzetközi karrierről álmodtak. Ők is, a szüleik is. Három évvel később a játékosok többsége nem volt a pályán. Összesen hárman fociztak még, ők is alacsonyabb osztályokban.

Mi lehet ennek az oka. Hová tűnt az ambíció, mi lett az álmokkal?

Néha annyira szeretnék belelátni a fejekbe! Érteni, vagy még inkább érezni, mi történik a szívekben! A saját sztorimat ismerem, talán hasonló sokakéhoz.

Gátfutó voltam, sokszoros ifjúsági bajnok, csúcstartó. Kimagaslottam a korosztályomból, egy egész másodperccel volt jobb az eredményem, mint a ranglistán másodiké. Ez 110 méteren sok. Én már zuhanyoztam, amikor a többiek beértek a célba. Így is éreztem magam. Kicsit talán nagyképű, elbizakodott kamasz voltam. Talán nagyon is. Aztán volt egy nagy nemzetközi verseny a Stadionban, ahová eljöttek a kubaiak is. Alejandro Casanasnak hívták, kubai rekorder, később Montreálban és Moszkvában is ezüstérmet szerzett az olimpián. Egy másodperccel vert meg. Az fájdalmasan sok 110 méteren. Mire én befutottam, már zuhanyozott.

Nem állítom, hogy ez volt az a verseny, ez volt az a vereség, ami összetörte volna az ambícióimat. Viszont szembesített engem a korlátaimmal. Olyan gondolatok vették be magukat a szívembe, hogy nem vagyok elég jó. Csak középszerű vagyok. Nincsenek esélyeim. Lassan az én belső szörnyeimmé váltak.

Szeretném, hogy megértsd: nem gyötörtek, nem szenvedtem miattuk. Csak azt hittem el magamról, hogy nem vagyok elég. Arra gondoltam, hogy maximum arra van esélyem nemzetközi szinten, hogy döntőbe kerüljek például egy Európa Bajnokságon, esetleg egy olimpián. Miért? Hogy aztán a döntőben kikapjak 8-10 méterrel? Mi öröm van ebben? És hiába voltam tehetséges, hiába voltam én a legjobb, beleszürkültem a középszerűségbe, és amikor nehézségek jöttek, föladtam. Bizony. Én még három évet sem töltöttem el a felnőttek között a pályán.

Annyira szeretném, hogy lett volna akkor valaki, aki telerakja a fejemet jó gondolatokkal. Aki rávesz arra, hogy az erősségeimmel foglalkozzam. Aki irányt mutat a fejlődéshez, és elhiteti velem, hogy eljön az idő, amikor gyorsabb leszek egy másodperccel. Mert ha elhittem volna, hogy ez lehetséges, beletettem volna a munkát, nem sajnáltam volna, hogy küzdenem kell, vállaltam volna akár a szenvedést is. Nem a munkával, a küzdelemmel, a szenvedéssel volt bajom, hanem azzal, hogy nem láttam ezek értelmét. Minden fejben dől el.