Ül előttem egy fiú. Lóg az orra. Nincs kedve itt ülni velem, ez nyilvánvaló. De itt van, mert talán belül reméli, hogy tudok neki segíteni. És nekem ennyi elég. A reménnyel már tudok mit kezdeni.

Belenézek a szemébe, ő visszanéz. Durcás, és dacos, ellenáll. Mert, ő szenvedni akar. Tegnap kikapott a csapat, miatta kapott ki, a döntő gól az ő hibájából született. És ez szörnyű. Hogy történhetett ez meg? Az élet csak erről az elrontott pillanatról szól. Benne él, nem tud szabadulni. Nem is akar.

Hiába a vigasztaló szó, a bátorítás, a türelmetlenség, a fenyegetőzés, bezárkózott ebbe a szenvedésbe, és benne van. És tudom, hogy ha benne marad, az katasztrófához vezet.

Magáévá tesz egy stratégiát, amivel megszerezheti, és tartósan magára irányíthatja a figyelmet. A bűntudat. Bűntudata van, és bűntudatot gerjeszt maga körül. Kellemetlen, nehezen elviselhető légkört. És lassan megszokja ezt, és mind gyakrabban alkalmazza.

Amikor jó passzban van, talán repdes, de a mindennapjait a lehangoltságban éli.

Örülök, hogy itt ül előttem ez a fiú, mert tudom, hogy segíteni fogok rajta. Összefogok az edzőjével, és ha a szülei is partnerek, diadalmenet lesz a közös utunk.

Három hét. Arra kérem a résztvevőket, hogy három hétig, mindössze három hétig csak, koncentráljunk a fiú erősségeire. Keressük az alkalmat, miben lehet megdicsérni. Azt is, amit éppen csinál, és őt magát is. Nem hazugságra veszem rá őket, dehogy. Mindössze az a feladat, hogy fókuszáljunk arra, ami jó. Keressük az alkalmat. Mert aki keres, talál. Kezdetben talán nehéz, talán suta, erőtlen egy-egy próbálkozás. Nem baj, egy mosollyal ellensúlyozható. És ahogy telnek a napok, a változás nyilvánvalóvá válik. Mert ez a figyelem, ami így irányul majd a fiúra, tele van örömmel, megtelik szeretettel, csillogással, és ezzel nem versenyezhet a bűntudat.

Három hét csak, és büszkén, boldogan képes járni az útját tovább.

Megéri a fáradságot. Annyira, hogy ha nem találok partnert, ha nem segít az edző, ha nem száll be a szülő, akkor egyedül csinálom végig a három hetet. Mert tudom, hogy nem kell várjak senkire, egyetlen ember is elég ahhoz, hogy csillogóvá váljanak a szemek. Néha én vagyok ez az egyetlen ember, néha más, néha többen vagyunk. És az élet megtelik virággal, tele lesz színes pillangókkal.